Fandom: DBSK

Páros: Changmin/Jaejoong

Korhatár: nemigazán

Figyelmeztetések: Slash

Egyéb: Köszönet a bétázásért Avenonénak!

Csak figyelni csöndben. Mindig. Nézni, ahogy táncol, énekel, és ahogy mosolyog. A világra és a többi csapattagra. Rám valamiért ritkábban. Fogalmam sincs, hogy azért, mert pontosan tudja, mi jár a fejemben, vagy azért, mert nem akar. Ha megérintene, talán nem bírnám tovább…

Mégis, akárhányszor látom őket együtt, elszomorodom a látványtól. A csapat anyukája és apukája. Nevetséges. Hánynom kell. Köszönöm, anyám van, nekem másra lenne szükségem…

Rám sandít. Látja a szememben? Tudja, mire gondolok, akárhányszor rá pillantok? Egy másodperc idejére farkasszemet nézünk, és elkerekíti a szemét. Igen. Látja végre. Nem. Vagyok. Gyerek. Hát ne kezeljen úgy…

- Changmin! Ne álmodozz!

Felkapom a fejem, némán bólintok, és visszaállok a tánc kezdő pózába, közvetlenül Jaejoong mögé. A haja kivételesen össze van fogva, így láthatom a tetoválását. Meg akarom érinteni, és végig akarom csókolni. Lehet? Szabad? Csak most az egyszer, olyan jó lenne.

- CHANGMIN!

Yunho kiállt rám. Nem haragos, csak hangos. A haragos az én vagyok, méghozzá azért a lágy pillantásért ahogy Jaejoong ránéz. Gyűlölöm azt a tekintetet.

- Sajnálom. Igyekezni fogok. Sajnálom - ösztönösen jönnek számra a szavak.

Újra megszólal a zene. Rövid a pólója, és kilátszik a dereka majd egy féltenyérnyi csíkban. Ahogy fordul, a hasát is látom. Kivillanó bőrfelület, ami megbabonáz. Csak állok, szemben a többiekkel. Én elfelejtettem fordulni.

- Mi van veled? - lép hozzám Yoochun. A hangja kedves, tenyere meleg, ahogy a felkaromhoz ér, de lerázom magamról. Megütközve néz rám. Nem érti, miért viselkedem így. Nem érti a szikrázó tekintetem. Én sem értem magam, levegőre van szükségem, térre van szükségem. Megőrülök, nem bírom…

Az épületnek van egy belső udvara, ami most szinte teljesen üres. Lihegve fékezek le a közepén, és lerogyok egy padra. Mikor kezdődött ez az egész?! Mikor forgatta fel a világomat az a gyönyörű démon?

Emlékszem, ott vártam a szobában, néhány vezetőt leszámítva egyedül voltam, aztán belépett ő és Yunho. Nevetett és hátrafelé nézve magyarázott valamit, apró kezével erőteljesen gesztikulálva. Láttam Jaejoongot már máskor is, de abban a pillanatban, ahogy először rám nézett, és rám mosolygott. Akkor vesztem el végleg.

- Changmin?

Ne, csak ő ne… ne jöjjön a közelembe, most ne…

- A többiek aggódnak miattad. Mi történt? - leül mellém a padra.

Észre sem veszi, de combja teljes hosszában az enyémhez nyomódik. Felpattanok, és nem tudok a szemébe nézni. Elém lép, arcom két forró tenyere közé veszi, és maga felé fordítja a fejemet. Csak nézem őt, azt a finom vonalú száját, azokat a gyönyörű szemeket, az orrát. Olyan szép és annyira elérhetetlen. Érzem a gombócot a torkomban és fogalmam sincs, mikor gördül ki az első könnycsepp a szememből.

Túl van már a szerelmen, a vágyon, én is tudom, hogy szinte beteges, ahogyan magamnak akarom őt, de nem tudok mit tenni.

Fájdalmas a mosolya. Látja? Látja nem csak azt a teljes őrületet, ami a markában tart, hanem azt is, hogy ez fáj nekem. Marcangol belülről. Fájdalmas, csak azt akarom, hogy megszűnjön.

Picit lábujjhegyre kell állnia ahhoz, hogy szájával elérje az enyémet. Először csak hozzá szorítja, derekára fogok és közelebb húzom magamhoz. Nem érdekel, hogy bárki megláthat. Megcsókol, finom nyelvét érzem ajkaim közé férkőzni. Ő óvatos, gyengéd, de én nem bírok magammal és hevességemben összekoccan a fogunk. Fájdalmas… még a csókunk is.

Lassan húzódik el, én levegő után kapkodva nézek rá, ő teljesen nyugodt. Csak bennem lángol a tűz többért. Ő nem akar engem. És soha nem is akar majd.

- Sajnálom… - súgja a fülembe. Bánatosan rogyok le a padra. Gyászolom az első igazi szerelmemet, aminek az első csókom vetett véget. Ironikus.

- Hát még én…

- Menjünk vissza! - mondja, és felém nyújtja a kezét. Elfogadom. Perzsel, éget, de neki nem mutatom. Soha többé.

- Hé, Jaejoong hyung! Tudtad, hogy ez volt az első csókom? - mondom neki látszólag könnyedén.

- Tényleg? - felnevet. - Elloptam Changmin első csókját ~ - énekelgeti, én pedig sóhajtva rázom meg a fejem. A szörnyeteg ott van bennem. Üvöltve követeli magának a mellettem lépdelő kezemet szorongató csapattársam, de többé nem ő irányít. Hanem én. Még ha csókjának emlékével ez nehezebb, mint eddig, akkor is.