Esthajnal vidáman ébredt. Nem tudta miért, de úgy gondolta ez egy csodálatos nap lesz. Felkelt, kiment a fürdőszobába, rámosolygott kócot tükörképére, aki csillogó szemekkel kacsintott rá vissza.

            Minden jól indult. Haja gond nélkül simult a hajkefe alá, a nadrág dereka végre nem vágta, a fölső tokéletes simult rá. Mintha minden csak azt akarta volna, hogy ez legyen a legtökéletesebb nap az életében.

            Vidáman itta a reggeli kávéját, cigarettájával vezényelte le a fejében játszódó zenét. Édesanyja is boldogan dicsérte egyetlen leánya jókedvét, és vidám mosollyal engedte útjára gyermekét.

            Gyalog indult az iskolába. Minden fa és virág meghajolt előtte, s ahogy elhaladt, mosolyogva tekintettek utána. Lassan, méltóságteljesen sétált, lábát nem kapkodta nyegle kamasz módjára, s nem is tipegett öregasszonyosan. Úgy lépdelt, mint akié az élet, s aki maga az élet. Minden lépésében egy új, egy izgalmas dolog látszódott kibontakozni.

            Időben ért be az öreg épületbe. Padtársa előre köszönt neki, vidáman biccentve. Az egész osztály kitörő örömmel fogadta. Nem volt fújjolás, se gonosz szó. Mindenki vidáman, kedvesen szólt hozzá, köszönéseit nem csak viszonozták, hanem ha tehették már jó előre integettek neki. Feleletei mind jól sikerültek. Tanárai dicsérték, s egyetlen irigykedő vagy gonosz pillantást se kapott ezért. Mindenki vele örült.

            Dolga végeztével, arcán ébredése óta tartó mosollyal indult haza. Az iskolakapuban még elkapta karját Mars, s megkérte, hogy tartson vele egy kávéra. Esthajnal kedvesen utasította el a felkérést, bár erre vágyott már nagyon régóta.

            A házuktól két percre volt csak csupán, mikor egy busz halálra gázolta. Az utolsó gondolata még az volt „Milyen csodálatos nap…” .

2007.04.17