- Kavagucsi-san… - tapogatózom de sehol senki… talán csak álmodtam őt. A gyönyörű férfit, aki kedvesen ölelt át, mintha nem is pénzért vett lennék… Lezuhanyzom, majd lassan öltözködni kezdek. A hajam gubancos, mint mindig, ha nem fonom be éjszakára. Egy szó nélkül itt hagyott. Tudom én húzódtam el tőle… de… csak megijedtem a kedvességtől ahogy átölelt. Áh a fene ebbe a rohadt életbe.

- Izawa ne most aludd ki magad! Dolgoznod is kell! – Hayato-san, még szerencse így megmenekülök az önmarcangolástól.

- Megyek főnök! – kiáltom ki, és felöltözve az ajtóból még visszanézek a szobára az összegyűrt ágyneműre… Kavagucsi… olyat tettem, amit nem szoktam. Ezt az énemet eddig egy ember tudta előcsalni, és csak egy éjszakára. Amikor úgy éreztem, igazán szeret… De neki... Neki ment. Sóhajtok még egy utolsót, és kinyitom az ajtót.

- Gyerünk, gyerünk… ma éjszaka több ilyen munkád nem lesz… - és elindulunk a folyosón vissza a bárba – Remélem nem haragszol, rám, amiért az első héten belevetettelek a sűrűjébe. Kavagucsi Kai régi vendégünk. Megbízható kuncsaft, és eddig egyik host se panaszkodott rá… talán csak annyit hogy mindenki csak egyszer kell neki. – és nevet… nevet azon hogy nekem ezzel a mondattal törte szilánkosra a szívemet. Nevet, a nevetése olyan mintha még örülne is ennek. Lehet hogy így a jobb. Az elején rájönni, talán így nem fáj annyira. De ez így is fáj. Nagyon is.

- Oh főnök, a hajszalagom a szobában maradt! – csapok a homlokomra... És tényleg teljesen megfeledkeztem erről. – Visszaszaladok, összekötöm, és már megyek is a dolgomra. – hajolok meg és futok is.

Az ágynemű között találom meg a kék szalagot, olyan színű, mint az ingem... Látok valamit heverni a szék mellett. Odalépek, felveszem… És… ez az ő pénztárcája! Biztos kiesett a zsebéből mikor levette a zakóját. Majd holnap délután elviszem neki… Tudom, tudom a legjobb, lenne odaadni a főnöknek, ha olyan sűrű vendég, mint mondja akkor biztos hamar erre járna… de… én meg akarom tudni… Tudni akarom több voltam-e  tegnap mint használati tárgy.

Istenem de ideges vagyok… Milyen gyönyörű nagy ház. Biztos nem egyedül lakik itt. De jó helyen vagyok? A tárcában lévő igazolvány szerint igen… és az igazolvány szerint 31 éves… De... Össze kell szednem magam. Remegő ujjakkal csöngetek.

- Ige… Hogy kerülsz te ide? – Néz rám, tágra nyílt szemekkel, én félénken nézek vissza rá a szemüvegem fölött, és még mindig remegve odanyújtom neki a pénztárcáját.

- Ezt… a klubban hagyta. – a hangom remeg istenem, de rettegek… vajon mit fog mondani, mit fog tenni? Farmerja hátsózsebébe teszi a tárcát. Mennyivel jobban áll neki a farmer és a pulóver, mint az öltöny.

- Ez minden? – Hidegen néz rám, de mért? Én csak szeretném megölelni, csak azt szeretném ha… ha istenem nem is tudom, mit szeretnék. Ő megvett engem. Fizetett értem.

- Drágám ki ez a fiú? – egy szigorú női arc jelenik meg az ajtóban. Kavagucsi-san arca megrándul, az ég felé néz, mintha őket hívná segítségül a nő ellen.

- Senki Mai, csak egy fiú, aki megtalálta a tárcám. Már megy is. - Néz rám, de most nem hideg a tekintete mintha sajnálná. Én, ha eddig össze voltam zavarodva most még jobban össze vagyok. Megfordulok, és szó nélkül elindulok. Hülye voltam hogy ide jöttem.  Mit vártam?  Hogy a karjába kap, becipel a hálószobájába és közli velem, hogy soha nem ad másnak?! Túl sok regényt olvastam. Hallom hogy valaki üvölt utánam.

- Renji! Renji! Állj már meg egy percre! – Megfordulok és ő áll előttem. - mért jöttél ide? – Kérdezi az érdeklődő Kavagucsi hangján… azon a hangon, akit tényleg érdeklek… aki tegnap… összeszorítom a szemem, nem akarom látni a fekete szemeket, akik csodálattal néztek tegnap rám miközben… te jó ég…

- Renji! Nézz rám! Jól áll neked a szemüveg, úgy nézel ki vele, mint egy kisfiú! – mosolyog rám.

- Tényleg olyan sokat jár oda a klubba? – Nem hagyok neki időt, nem akarok várni tudni, akarom ezeket. Ránézek, ő döbbenten áll majd óvatosan bólint. Mintha egy tőrt szúrnának a szívembe. – Tényleg mindig másik fiút kér? – megint bólint. Ha az előbbi volt a tőrdöfés ez most a tőr megforgatása… - Vagyis ha holnap este betévedsz hozzánk, én azt fogom látni, ahogy egy másik társammal elvonul abba a szobába… - megtalálom a hangom. Már nem vékony nem félős. Mérges vagyok, hogy hagytam, hogy ekkora fájdalmat okozzon nekem. Most ugyan nem bólint de, látom az értetlenséget a szemében. Félre néz, egyik lábáról a másikra áll. Zavart.

- Renji jó volt veled… de… nekem feleségem van. Az előbb láthattad őt. Mainak hívják… néha kifejezetten kedves… - hangja bántóan éles. Nem tudom az él kinek szól,  a nejnek vagy nekem. Félek hogy mindkettőnknek

- Szóval neked ezek vagyunk mi… használati tárgyak, akiket megdugsz, utána tegyünk, amit akarunk igaz? – sziszegem az arcába, hova teszem ilyenkor a félénk énemet, nem tudom.  De annyira csalódott vagyok. Remegek a visszafojtott könnyektől.

- Igen. Eltaláltad. – a hangja rekedt mintha fájna neki amit mond. Ezzel a két szóval húzta ki a tőrt, és most végig nézi, ahogy csendben elvérzem.

- Értem. – nyerem vissza önuralmam, de nem eléggé. – Sajnálom hogy zavartam Kavagucsi-san – hajolok meg előtte, és érzem, hogy a könnyek végig folynak az arcomon. Majd hátat fordítok, és lassan elsétálok. Mikor a sarkon befordulok, a szemem sarkából látom, hogy még mindig ott áll és engem néz…