- Kerülj beljebb! – invitált vidáman, kopott szürke poló volt rajta, egyszerű fekete vászonnadrág, fölötte piros kötény a derekára kötve. Rögvest az jutott eszembe, hogy „Jééé az első színes dolog a ruhatárában… kár hogy az egy kötény!”

Belépés közben teljesen megfeledkeztem a küszöbről, így üdvözlés képpen a nyakába zuhantam… akaratomon kívül. Ő hála az istennek megtartott majd ahelyett, hogy elengedett volna magához szorított.

- Mintha azt ígérted volna, hogyha akarom hozzám se érsz… ezek szerint téged mindig figyelmeztetni kell az ígéreteidre? – mondtam neki halkan… egyfelől örültem, hogy átölel, másfelől a fenébe is nem tudtam, mit érzek, és ha folyton fogdos esélyem se lesz rájönni…

- sajnálom – engedett el – de te tehetsz róla… valahogy mindig elfelejteted velem ezeket a, ne érj hozzám, ne csókolj meg tilalmakat. – nevetett mintha jó viccet mondana, és én is elmosolyodtam. Valahogy nem lehetett rá haragudni. – Gyere, megmutatom a házat!

             És megmutatta, a ház rendelkezett egy emelettel az emeleten fürdőszobával, hálóval, egy földszinttel ott egy hatalmas nappalival egybenyitott konyhával, és rendelkezett egy pincével, ami egy gyakorló terem volt, minden falon tükör… és a pincében egy „apró” szoba teli edzőgépekkel…. Tehát megvolt a magyarázat a gyönyörű izmokra.

- Váóó ezt te főzted? – csodálkoztam rá a konyhában fövő csodára – nem hittem volna hogy két dupla piruett között ilyet is tudsz…

- Én meg nem tudtam hogy ennyire gonoszkodó vagy – vágta hozzám a konyharuhát nevetve – egyedülálló férfi vagyok, nem akartam éhen halni, így megtanultam főzni.

- Én 18éves korom óta élek egyedül. Tökéletesen tudom berakni a készételt a mikróba, aztán kivenni onnan…

- Ezért vagy ennyire vékony… nem eszel elég egészséges dolgot!

- A húgod is mindig ezt mondja. Amióta nálam él ő főz rám, azóta fel is szedtem néhány kilót – mutattam karizmomat, mintha lenne. Ő azonban nem vette a viccet, keze görcsösen szorította a konyhapultot – sajnálom... nem kellett volna szóbahoznom…

- Ugyan. Hiszen vele élsz... és…

- Atya ég neked megvan az összes mangám? – tereltem a szót, két legyet ütve egy csapásra. Egyfelől eltereltem a szót, másfelől legyezgettem a saját hiúságom. Elindultam a szekrénye felé, amin szép rendben sorakozott az összes kötetem.

- Azt ne nézd meg – rohant utánam és beállt közém és a szekrény közé.

- Na Yuji - had nézzem meg a gyűjteményed! – kérleltem mosolyogva.

- Inkább gyere, segíts megteríteni, fogta meg a csuklóm és húzott vissza a konyháig. Ott azonban azonnal elengedte. Tehát nem feledkezett meg a kérésemről…

- Yuji! Ez valami isteni volt! – dőltem hátra elégedetten a széken, két tányér repeta után.

- Örülök hogy ízlett – mosolygott rám félrebillentett fejjel, pont úgy, mint Tora... de most nem szabad erre gondolnom… ráztam meg fejem.

- Te viszont alig ettél valamit! Talán nem szereted a saját főztöd? – mosolyogtam vissza rá gúnyosan.

- Ohh dehogynem nagyon is.. azt hiszem a legnagyobb hobbim az evés.. lenne, de most egy hónap szünetünk van és egy dekát sem hízhatok, vagy kiteszik a szűröm. – már nem mosolygott komoly arccal nézett maga elé.

- Ha ennyire nem szereted, már miért nem hagyod ott? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.

- Félre értesz én nagyon szeretem a balettot.. csak elszomorodom a gondolattól hogy már csak 2szabad hetem van, és után a sok próba.. az előadások… és nem láthatlak majd téged se…- és szomorúan rám nézett. Én elpirultam... nem bírtam állni a tekintetét…

- Öhm köszönöm a vacsorát… akkor én most megyek is… - álltam fel az asztaltól – nem kell kikísérned... Kitalálok – ám mikor elhaladtam mellette ő megfogta a kezem

- Kérlek, nagyon kérlek gyere át holnap is – rám se nézett, elengedte a kezem. Nem próbált ott tartani, megcsókolni, nem közeledett hozzám. Csak annyit akart hogy látogassam meg holnap is.

Mint akit kergetnek, úgy siettem ki a házából, és úgy éreztem, éget ahol az előbb hozzám ért. Ahogy a kocsimhoz értem annyira remegett a kezem hogy nem találtam a kulcsot… és csak motyogtam magamba.

- Nem lehet… nem szerethettem meg ennyire könnyen… nem lehet.

- Megjöttem! – bújtam ki a cipőmből negyed órával később a saját lakásomban.

- Hol jártál? – Kérdezte Tora, a haját a tarkójánál összefogta, kezét egy konyharuhában törölgette hangja nem volt számon kérő, inkább csak szomorú – a vacsora teljesen kihűlt!

- Sajnálom dolgom volt – néztem félre, ahogy elhaladtam mellette.

- Nem baj megmelegítem...

- Köszi, de nem vagyok éhes… jó éjt – mentem be a szobámba azzal a szent meggyőződéssel, hogy ennyire még sosem babráltam ki olyan emberrel, aki olyan sokat jelent nekem, mint Tora.