Kazoma Mizuki vagyok… Nem szeretnék mást tenni csak elmesélni nektek egy törénetet. Nem lesz hosszú, ne féljetek. Csak figyeljetek és tanuljatok belőle. A mi hibáinkból.

Aznap sűrű hó esett. Kedvenc teaházamban ücsörögtem figyeltem a párokat ihletet gyűjtve legújabb mangámhoz. Már-már kértem volna a számlát, és otthon folytattam volna a munkát mikor belépett az ajtón egy lány. Elsőre nem sok mindent lehetett látni belőle. Fején sapka, fél arcát egy hatalmas sál fedte. Odalépett a pulthoz, kért egy kávét, majd elindult helyet keresni. Akkor kellett volna felállnom és eljönnöm. Nem tettem. Az én asztalomnál volt az egyetlen szabad hely, gondoltam, ha gyorsan a rajzaimba temetkezem, megmenekülhetek. Nem sikerült.

- Szia! Szabad ez a hely? - Szólított meg egy dünnyögő hang a sálréteg mögül, felemeltem a fejem, arcán meglepődést láttam átsuhanni (szőkés haj japánban se meglepő sok fiú festi a haját, csak akkor szoktak rájönni, hogy a haj nem festett mikor meglátják kékes szemeimet, kevert vonású arcomat) - Nyugalom nem eszlek meg!

- Ugyan nem félek…- feleltem kicsit zavarodottan- ülj csak le!

- Köszönöm! - mondta, majd letette bögréjét az asztalra, levette a sapkát a fejéről, és kibogarászta magát a sáltengerből. Amit láttam maga volt a káprázat, hosszú fekete haj, gyönyörű fekete szemek... igen a tökéletes japán szépség. - Nahát! Talán művész vagy?- tekintett rajlapomra miközben leült!

- Nem én csak - éreztem, hogy elpirulok, és elfedtem egy üres lappal a rajzaim. - Mangaka vagyok! Egy jelenleg kreativitási impotenciában szenvedő mangaka. - mosolyogtam rá a lányra. - És te mivel foglalkozol?

- Tanítok. Történelmet, színjátszást, és írok… nem túl jól, de írok. Azt hiszem én írási impotenciában, szenvedek - nevetett ravaszul kifordítva amúgy sem túl sikeres poénomat. - De nem panaszkodom. Szeretek tanítani, bár színjátszást kicsit jobban, mint történelmet, de élvezem- mosolyodott el, majd oldalra fordította a fejét és hunyorgott. - Nem éppen úgy nézel ki, mint egy mangaka!

Ezen muszáj volt nevetnem. Egy lány aki 5perce ismert aki a nevemet se tudta, megállapította rólam azt amit én minden reggel a tükörben, nem festek úgy mint egy mangaka!

- Te se festesz úgy mint egy tanító néni!- próbáltam minél finomabban válaszolni neki, hogy ne érezze hangomban a megbántottságot, hiszen mégiscsak rossz lenne ha tudná mennyire elkeserített. - Inkább tűnsz impotenciával küszködő írónak - mosolyogtam rá -, de persze az én szavam nem szentírás. - Majd próbálva pontot tenni ennek a végére hátradőltem és karomat összekulcsoltam mellkasom előtt.

            Láttam a lány arcán, hogy nagyon töpreng. Szemét végigfuttatja arcomon, majd a rajzapjaimat nézi, a ceruzákat, a hegyezőt. Közben nekem is volt időm megfigyelni őt. Például sikerült rájönnöm, hogyha valamin nagyon töpreng, akkor félrebillenti egy kicsit a fejét és összehúzza a szemöldökét. Már akkor megfogadtam, hogy ezért szólnom kell neki. Túl csinos arc ahhoz, hogy egy ránc elcsúfítsa. Ez így ment vagy 10percig mikor meguntam, hogy úgy nézeget engem mint egy kiállításai tárgyat.

- Min töpreng tanárnő? - kérdeztem rá végre kíváncsian.

- Azon gondolkodom, mennyi idős lehetsz. Ahogy ott ülsz, egyszerre van benned magabiztosság és gyerekes elesettség. Az arcod könnyen elpirul, a rendetlenség, a ceruzahegyek. Egyszerre él benned egy gyerek és egy felnőtt. – mondta a lány miközben még mindig félrebillentett fejjel szemöldök ráncolva nézett engem.

- Esetleg ha megkérdezné tanárnő, és nem próbálna meg mély lélektani kérdésekben vájkálni 10perc után? Talán a tanításon, és az íráson kívül pszichológiával is foglalkozik? - kérdeztem nyugodt hangon, bár belül nyugtalanított ez a lány…

- Hány éves vagy?- engedte el füle mellett kérdésemet a lány.

-31

- Mi a neved?

- Örvendek a szerencsének hölgyem, a nevem Kazuma Mizuki - hajbókoltam neki tréfásan ültömben - kegyedben kit tisztelhetek?

- Matsuura Tora vagyok, 26éves, tanár, van egy ikertestvérem, aki fiú, és balett táncos, és tanítok de ezt már mondtam, és ..- látszott rajta hogy gondolkodik mit kéne még magáról mondania. Én azonban elnevettem magam.

- Köszönöm Tora de nem szükséges folytatni a bemutatkozást, te nem egy új diák vagy én meg nem egy tanító bácsi…

- Tanító.. jézusom elkésem az óráimról! - azzal kiitta a bögréjének maradék tartalmát. - Remélem, még találkozunk…- majd olyan közel hajolt hozzám hogy szája szinte súrolta az enyémet - Mizuki….- és köd előtte köd utána, a sapka ismét a fejébe húzva, sállal körülbástyázva mintha ott se lett volna eltűnt az ajtón én meg fülig vörösödve ültem az asztalnál, és nem tudtam hova tenni ezt a lényt. Varázslatos, mint egy angyal, annyira közvetlen hogy az már sérti a magán szférát, és volt benne valami.. valami teljesen földöntúli, már pont azon gondolkoztam, hogy el kéne mormolni egy imát, hogy tisztítson meg a démonoktól, mikor megráztam inkább a fejem és rávettem magam, hogy folytassam a rajzolást.