Harry kezébe vette a pergament, amit éppen az előbb csatolt le Hedvig lábáról. Egy apró csomag is volt a levél mellett, de tudta jól, előbb a levelet kell elolvasni ahhoz, hogy tudja mit is jelent a csomag. Gyors egymás után többször is átfutotta a levelet. Majd tágra nyílt szemekkel kapott a csomag után. A pergamen a földre hullott. Csak pár sor állt rajta:

Harry Potter!

Ezt a csomagot Albus Dumbledore asztalán találtam, egy levél állt mellette, miszerint önt illeti. Használja becsülettel és jól.

Minerva McGalagony a Roxfort igazgatója

Őrülten szaggatta az apró csomagot. Három dolgot talált benne: egy piciny fiola, ezüstösen derengő emlék-szállal; egy tál (a Professzor merengője!); és egy levél... egy levél az elhunyt igazgatótól.

Kedves Harry!

Ha ezt a levelet megkapod, nos fogalmazzunk úgy, hogy akkor én többé nem vagyok kitéve a minden ízű drazsé újabb remekeinek… Akad egy emlék, amit nem akartam megmutatni neked. Ezt az emléket magától Voldemorttól vettem el, és összefűztem a sajátommal. Ő maga kérte az emlék eltávolítását, és törlését, ám én megőriztem… túl személyesnek éreztem ahhoz, hogy meglásd.  De azt sem akartam, hogy velem együtt ez is eltűnjön, meghaljon örökre ez az emlék. Fogadd hát tárt karokkal, és kérlek, ne törj pálcát felettem, amiért eddig nem láthattad… talán ezután, másként fogod látni őt is, és a harcot is.

Üdvözöl téged a síron túlról is a Roxfort megboldogult igazgatója, Albus Dumbledore… és kérlek, egyél sok csokibékát helyettem is.

- Professzor úr… ha ezt akarja, megnézem. – Vette a kezébe az apró fiolát. – Csak tudnám mire ez a rossz előérzet… Másként látni a szüleim gyilkosát... Szép álom – sutyorogta még maga elé, majd kinyitotta az üvegcsét és a pálcája hegyére „tűzte” az emlékfonalat, majd bele tette a tálba. Fölé hajolt…

- Irány az emlék… - morogta és fejjel előrezuhant a tálba.

A Roxfortban találta magát. Az ismert sudár alak állt közvetlenül mellette, és mogorván haladt az alagsor felé.

- Tom! Tooooooom! – üvöltötte valaki. Denem megfordult, és rámeredt az utána loholó alakra. – Azt hittem már sosem érlek utol! – lihegte.

- Sam Roberts remélem tisztában vagy azzal, hogy egy idősebb diáktársad után nem illendő ordítva futkosni, főként akkor, mikor már rég a klubhelységedben kellene lenned! – mondta halkan és szigorúan, hangja mégsem tűnt barátságtalannak. Talán magában még mulatatta is a helyzet.

- Nagyon sajnálom - hajtotta le a fiú a fejét, és zavartan bámulta a lábát. Félhosszú világosbarna haja az arca köré zuhant, mint egy függöny.

- Mardekáros vagy. Viselkedj úgy, mint egy mardekáros! - nyúlt Denem a fiú álla alá. Harry megkövült, mikor látta hogy a fiú egy csepp félelem nélkül, hatalmas örömmel néz föl Denemre. Mintha örülne annak, hogy egyáltalán hozzá szólt a fiú. Hatalmas kék szemei vidáman csillogtak.

- Igen Denem…

- És most mondd, mért kerestél?

- Csak meg szerettelek volna kérni, hogy segíts. Tudod a sötét varázslatok kivédése nem megy túl jól, és tudom, hogy te mindig kitűnő voltál belőle – motyogta Sam halkan, és nem mert a másik szemébe nézni.

- És ez ennyire halaszthatatlan? – fonta össze mellkasa előtt karját Denem. A másik fiú erre halványan elpirult, és idegesen birizgálta a sima talajt a cipője orrával… Harry csak ámult és bámult… nem értette, mit eszik egy kedves kisfiú ezen a démonon, akiből süt a sötétség. – Mért segítenék én különösebb indok nélkül egy negyedikesnek? – kereste a másik tekintetét… játszott vele, mint macska az egérrel. Élvezte a másik zavarát. Harry fejcsóválva nézte őket.

- Talán azért… mert… csak… öhm… - dadogta, és reménykedve emelte a másikra tekintetét.

- Rendben. – nevetett fel Denem – segítek neked. De semmi több. Na gyere, mielőtt még meglátnak – és elindult a Mardekár klubhelysége felé, a fiú pedig szó nélkül, szinte szökdelve követte.

- A fenébe professzor, mi ez? Valami bizarr érzelmes dolog a nagyúrról, aki egyszer valamikor szerelmes volt egy fiatal kékszemű fiúba… na persze. – morogta Harry önmagának, miközben követte őket.