Egy ideig csak álltam, és nem tudtam, hogy merre induljak. Draco nem az a típus, aki kifutott volna a világból, de... Nos a szokásos önző részem valahol belül azt remélte, hogy rosszul esett neki amit látott, és féltékeny és, végül megbocsát. Ezt reméltem leginkább.

Visszaballagtam a szobába. Ahogy beléptem az ajtón észrevettem hogy Draco a fal felé fordulva fekszik. Nem aludt, nem is akart úgy tenni, mint aki alszik. Csak feküdt csöndben.

- Én…

- Ne mondj semmit – mondta halkan. – Nem tartozol magyarázattal.

- De én…

- Ne! Nem akarom hallani.

- De én el akarom mondani! – Léptem oda hozzá és a hátára fordítottam. – Sajnálom, nagyon sajnálom. Csak…

- Csak? Csak micsoda Nicolas? Elutasítottalak, és kilépve a szobából, gondoltad dugsz egy jót az első szembejövővel? Jézusom ő az unokatestvéred férje! Fleur tud erről? – indulatosan beszélt, de a normál hangszínénél magasabb hangon. Szinte láttam a hatalmas gombócot a torkában, ahogy fojtogatja őt a sírás.

- Nem tud róla. Senki sem tudja, csak Tonks, meg te. És nagyon szeretném, ha ez így maradna. Őrült nagy hiba volt Draco, de téged szeretlek!

- Hallgass! – suttogta az elkeseredettségtől és a dühtől elfúló hangon. – Az előbbi jelenetig azt hittem TE tényleg tudod mi a szeretet, de ezek szerint tévedtem! – Mondta még és megint a fal felé fordult.

Megértettem. Igaza volt, nem okolhattam. Annyit papoltam neki… és tessék az első adandó alkalommal nem bírtam ellenállni a gyönyörű vörös hajnak, a szép arcnak. Sóhajtottam egy nagyot, majd leheveredtem az ágy mellett a már előkészített fekhelyre.

- Azt akarom Draco, hogy tudd, mindennél jobban szeretlek. Bill csókja, ölelése nem jelentett semmit, csak az lenne a fontos, ha téged ölelhetnélek. – suttogtam még elég hangosan ahhoz, hogy jól hallja minden szavamat. - Aludj jól.

- Hát ez történt… most mit tegyek?

Másnap koradélután volt, Tonksal ültünk a konyhaasztalnál. Draco a szobámban volt, a többiek munkában, vagy vásárolni, vagy tudja a fene hol. Egy percig néma csöndben meredt maga elé a boszorkány, majd lassan rám nézett. Sok mindent láttam a szemében, de egyik se volt éppen bíztató.

- Most azt várod tőlem, hogy sajnáljalak? Nic, a lehető legnagyobb szemétséget követted el szegény fiú ellen! Végre valahára megbízott valakiben, erre az a valaki volt olyan kedves, és átvágta. Ez megbocsájthatatlan!

- Tudom Tonks, igazad van de… annyira elkeseredett voltam, és annyira nem gondolkoztam, mire észbe kaptam már – már Bill keze a nadrágomban volt, de azért ennyire részletesen gondoltam inkább nem mondom el neki -, szóval nem akartam. Szeretem Dracót az első perctől kezdve, és ha én valakit szeretek, akkor azt nagyon… Mondd meg, mi a búbánatot tegyek?

- Mit tegyél? – vonta fel a szemöldökét. – Hagyd békén Dracót! Így is eleget ártottál neki. Nem hiszem, hogy arra van szüksége, hogy ki legyen téve NEKED! – mondta haragosan.

- Szóval haragszol rám.

- Minden jóérzésű ember haragudna rád Nic. Csúnyán becsaptad őt. Szeretetet ígértél neki, és csalódást kapott. – magyarázta higgadtabb hangon.

- Tudom Tonks, tudom…

- Akkor cselekedj is normálisan. És most megyek. Vár Remus, és a munka. Lehetőleg ne okozz még több galibát. – mondta és el is tűnt.

Csöndben bámultam magam elé. Igaza volt Tonksnak, el kell felejtenem, nem szabad bántanom, azt kell tennem, ami neki jó, és nem azt, ami nekem. Felkeltem, és elindultam a szobámhoz. Mikor oda értem láttam, hogy résnyire nyitva van az ajtó, és hallottam, hogy Draco beszélget valakivel.

- Téged szeret – mondta Bill.

- Ez az apró tényező nem akadályozta meg abban, hogy tegnap... hogy veled… hiszen tudod, ott voltál! – felelte Draco dacosan.

- Az csak egy hülyeség volt, az én hibám az egész. Ő nem akarta, én rántottam be a fürdőbe, és én tepertem le őt, nem ő engem – magyarázta kitartóan Bill.

- Na nem éppen úgy tűnt, mint akinek ellenére van! – horkantott gúnyosan Draco.

- Fiú, majdnem férfi, mutass egy 18 évest, akinek ellenére van bárhol, bármikor, a szex!

Na igen ez övön aluli volt, de be kell látni, hogy igazat szólt. Draco egy ideig hallgatott, valószínűleg értette, mire utal Bill.

- És mért kéne nekem ezen túl lépnem?

- Azért, mert ha ő nincs te, még mindig ott senyvedsz a szobádban egyedül, magányosan! Azért mert ő otthont, családot, és szeretetet akart neked adni. Azért mert szeret téged – mondta kicsit indulatosan Bill. – A tegnapi az én hibám, volt és hidd el, nagyon sajnálom, kár lenne értetek. – tette hozzá lágyabban, és szinte láttam, ahogy mosolyog.

- Köszönöm, hogy elmondtad. – mondta Draco halkan.

- Ugyan, mire valók a barátok. Aztán, vigyázz rá, néha kicsit forrófejű.

- Úgy lesz…

Nyitódott az ajtó, és ott állt velem szemben Bill, szomorú mosollyal az arcán. Becsukta maga mögött az ajtót, és rám nézett, én odaléptem hozzá és szájon csókoltam. Csak egy másodpercig tartott az egész, a homlokom a homlokának döntöttem, és úgy suttogtam, hogy köszönöm. Ő megveregette a vállam, és lassan elsétált. Ott maradtam az ajtó előtt állva. Lassan kinyitottam, és bedugtam a fejem. Draco az ablak előtt ácsorgott és kifelé bámult.

- Bejöhetek? – kérdeztem.

- Hisz a te szobád.

- Ha akarod, lehetne inkább a miénk. – mondtam csöndesen.

Oda léptem hozzá, átöleltem a derekát, és az állam a vállára tettem. Nem tolt el magától, sőt mintha bele simult volna a karjaimba.

- Szóval szent a béke?

- Csak ne verj át többször… vagy legközelebb megátkozlak – suttogta.

Elengedtem, és szembefordítottam magammal.

- Szóval itt maradsz?

- Hova mehetnék? – nézett rám szomorúan.

Átöleltem, magamhoz húztam és óvatosan megcsókoltam. Meglepődött de nem húzódott el.

- Most már ide tartozol, hozzám. – suttogtam a fülébe, és így is gondoltam. Hozzám tartozott, mintha az Isten nem teremtethette volna őt jobb helyre, mint a karjaimba. Az a perc annyira gyönyörű volt, mint egy lányregényben. Kár, hogy semmi sem tart örökké…