Remegtem az idegességtől. Annyira korán ébredtem, hogy végig csodálhattam a kertből a napfelkeltét. Gyönyörű volt. Szebb, mint amire emlékeztem. Könnyezve néztem a narancssárga színben pompázó tűzgolyót, és azt akartam, hogy Draco velem legyen, hogy velem együtt nézze ezt a mindennapi csodát. Elmosolyodtam, és nagyon reménykedtem abban, hogy sok napfelkeltét, és napnyugtát nézünk együtt végig.

Már előző nap elrendeztem Mr. Weasleyvel, hogy hívja meg ebédre a rendet, mert be akarom mutatni az új tagot. Nem örült túlzottan, de teljesítette a kérésem, sőt engedélyezte ma a varázslattal való főzést, tekintettel a tömegre.

Sóhajtva hagytam ott a napkorongot, és bementem a konyhába egy kávéért. Anyám szúrós tekintettel nézett rám, Fleur se volt vidám. Mrs. Weasley arcát nem láttam, de a mozdulatai idegesen kapkodóak voltak. Mikor végre valahára szembe fordult velem, láttam az arcán, hogy nem tudja, mit tegyen. Megértettem az érzéseit. Egy olyan fiút készül fogadni a házába, aki sok kellemetlen percet okozott már ennek a családnak.

- Köszönöm! – mondtam a boszorkánynak, és megöleltem. Zavarában nem tudta mit tegyen, megveregette a hátam.

- Jól van, Nicolas jól van… - mondta majd kibontakozott az ölelésemből, és folytatta a pakolászást.

Már tizenegykor föl alá járkáltam az ajtó előtt. Mármint mögött, mert belül járkáltam.

- Nic az istenért! Állj már meg, mert elszédülök! – szólalt meg Bill tíz perc után. A lépcsőn ült, könyöke térdén, és kézfején pihentette állát. Csendesen beszélt, és bár nem néztem rá, hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Nem bírtam megálljt parancsolni a lábamnak. Egy idő után leültem Bill mellé, de a lábam akkor is járt. Bill rátette a kezét a combomra, hogy megállítsa. Forró volt a tenyere. Gyöngéden nézett rám, szeme cikázott az arcomon. Furcsán viselkedett. De fel sem tűnt, annyira el voltam foglalva a kétségeimmel. Fél egyre járhatott az idő, amikor zajt hallottam az ajtó elől. Kinéztem, és megláttam Őt.

- Bill, itt van! – néztem rá vidáman. Fancsalin elmosolyodott, mint aki nem örül a hírnek.

- Menj, üdvözöld a vendéget. - mondta hideg hangon. Én rávigyorogtam, és már nyitottam is ki az ajtót.

Pont Draco hátát pillantottam meg.

- Draco? Mért járkálsz fel-alá az ajtó előtt? Mrs. Weasley mondta, hogy nézzem, meg ki csörtet itt. – mondtam könnyedén. És magamban sóhajtottam egy nagyot.

Ő elkerekedett szemmel meredt rám, majd megragadt a kezem, és arrébb húzott az ajtótól.

- Beszélni szeretnék veled, mielőtt bemegyek.

- Hát akkor mondd – Zsebre vágtam a kezem, és próbáltam nem mosolyogni. Annyira őszinte volt, annyira szép.

És mesélt. Mesélt arról, hogy szerette a Roxfortot (bár merőben önző indokokból, de akkor is szerette). Annyi mindent mondott, bájos volt, ahogy zavarodottan ecsetelte, hogy nem szereti elveszíteni azt, ami fontos neki. Magamban imádkoztam azért, hogy én is a fontos dolgok közé kerüljek. Ahogy beszélt arca megváltozott, kicsit kipirult.

- Nem tetszik, hogy pusztítok, és pusztítás közben olyannal is végzek, amit szeretek. Nekem ez az élet már nem tetszik, nem jó. - Ért mondandója végére, és reménykedve nézett rám.

- Örülök neki, hogy így döntöttél! – mondtam, és átöleltem. Csak egy pillanatig tartottam karomban a törékeny testet, ami hat napja lefoglalja a gondolataim nagy részét, már zavartan bújt ki karjaim közül.

Mosolygott, majd a vállát átkarolva navigáltam őt be a házig. Éreztem, hogy reszket.

- Ne aggódj Draco. Minden rendben lesz! – súgtam oda bátorítóan.

- Már éppen indultam megnézni, hogy hova tűntél Nic, anyám meg a TE anyukád is halálra aggódta magát. Biztosak benne, hogy valami szörnyű bajod esett. – jelent meg Bill karcsú alakja az ajtóban.

- Hiszen tudod milyenek, mindig túl aggódják magukat. Pedig csak kijöttem a vendégünk elé. – mondtam, és rávigyorogtam. Ez a színjáték Dracónak szólt. Tudtam jól, hogy nem aggódtak a többiek, mint ahogy ő is tudta, hogy mért mentem ki, mivel ő küldött.

- Szóval megérkezett.

- Szóval meg. Bill, megmondtam, hogy el fog jönni! – még mindig mosolyogtam. Hiszen így jelentettem be, hogy megnyertem a fogadást.

- Persze Nic, te mindig mindent megmondasz előre! – nevet föl Bill, mert nagyon is jól érette a célzást. Draco háta mögött álltam, kezem a vállán nyugodott. Éreztem hogy minden izom vigyázzállásban áll a hátán.

- Sajnálom – szólalt meg halkan. Zavarban volt.

- Késő. Már megtetted, de… olyan időket élünk, amikor nagy kincs, ha ŐSZINTÉN bánod, amit tettél, és van benned kitartás változni. – felelte Bill határozottan. Bármennyire tagadta, rosszul érintettét a hegek az arcán.

- Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, de csodát ne várjon tőlem senki!

- Gratulálok Nic! – Nézett rám határozottan. – Megközelítőleg embert faragtál egy Malfoyból. Na gyertek, mert kihűl az ebéd, és anya szörnyen mérges lesz. – mondta még majd bement.

- Megközelítőleg? – Nézett rám föl Draco összehúzott szemöldökkel.

- Malfoy vagy, én meg ugyan varázsló de nem annyira jó hogy ennyi idő alatt, csodát tegyek. – kézen fogva húztam magammal a konyháig.

Időközben megérkezett mindenki. Az ikrek, Kingsley Shacklebolt, Hestia Jones, Mordon, Tonks, Remus, McGalagony, és a Weasley házaspár, anyám, Fleur, és Bill is leült az asztalhoz. Zavartan néztem körbe, tudtam, hogy sokan lesznek, de ekkora tömeget…

- Meghoztam az új tagunkat. Mindenki legyen hozzá, képességeihez mérten kedves – néztem jelentőségteljesen anyámra. Ő felhúzta a szemöldökét. Leültem, és magam mellé ültettem Dracót.

- Köszönöm a meghívást. – mondta halkan a másik oldalán ülő Mrs. Weasleynek címezve. Ő kedvesen elmosolyodott.

- Örülünk, hogy eljöttél. Na lássunk neki, mielőtt még kihűl. – mondta, és már szedett is Dracónak.

Az ő arca olyan vidám, volt és nyugodt. Egy ideig még fogtam a kezét. Élveztem, ahogy a kezembe simul az a vékony kéz. Aztán észbe kaptam, hogy elég lesz, a végén még gyanút fog. Megszorítottam még utoljára, és hálája jeléül, még kaptam egy káprázatos mosolyt. Elengedtem a kezét, és nekiláttunk az ebédnek.

- Ezek szerhint, most itt marhadsz ebben a házban? – kérdezte anyám gonosz hangon, mikor már rég túl voltunk az ebéden, a társaság nagy része elpárolgott, de mi a konyhában maradtunk beszélgetni.

- Anya! – sziszegtem neki oda. Draco csak pár órája volt köztünk, de már bántják. – Legalább egy napig, hagyd őt békén! Gyere Draco. - Fogtam meg Draco kezét és magammal húztam a szobámba.

Mikor beértünk, óvatosan csuktam be magunk után az ajtót. Ő a szoba közepén állt, karba tett kézzel, arcán a régi dacos kifejezéssel.

- Nem kellett volna megvédened.  Semmi sértőt nem mondott, csupán őszinte volt.

- Jaj Draco, nem akarok erről beszélni. – Intettem le.

- Pedig kellene Nicolas. Nagyon szép, meg jó, és hajlandó vagyok változni, de erre számítani lehetett. Nem várhatom, hogy tárt karokkal fogadjanak! – mondta tárgyilagos hangon. Én elszomorodtam.

- Azt akarom, hogy itt maradj, ebben a házban, velem.

- Pedig ne…

- És most hagyjuk ezt. Inkább beszélgessünk, valami teljesen másról. - Ültem le a szőnyegre, és intettem, hogy ő is üljön le. Grimaszolt egyet, majd kelletlenül leült mellém.

De én már kiismertem. Tudtam, hogy bármennyit grimaszol, örül, hogy itt van, és nem abban a sötét házban.

Hamar ránk sötétedett, álmosan ásítozott. Adtam neki egyet a pólóim közül, hogy tudjon miben aludni. Meleg lett volna a pizsamához, így boxerben és pólóban aludt. Én boxerben, élvezettel néztem végig, ahogy átöltözik, próbáltam emlékezetembe vésni minden apró részletet, de túl gyorsan öltözködött. Megegyeztünk, hogy ő alszik az ágyamban, míg én a földön. Eleinte tiltakozott, de közöltem, hogy jobban szeretek a földön aludni. Ez persze ronda hazugság volt, de gondoltam, hogy a kemény fekhely eltereli a gondolataim arról, hogy  az akire vágyok, nem sokkal arrébb alszik békésen.

Lefekvés előtt még beszélgettünk. Ki nem fogytunk a mesélni valókból, pedig egy átbeszélt délután volt mögöttünk. Ő mesélt a családjáról, nagyképűen ecsetelte a kincseket, majd szomorúan tette hozzá, hogy mindennek harangoztak. Én meséltem az iskolámról, az otthagyott barátaimról, és kínosan ügyeltem arra, hogy minden eddigi kapcsolatom hanyagoljam az elmesélésből.

Egyszer csak csönd telepedett ránk, az agyamba pedig befurakodott egy apró kisördög, ami arra bíztatott, hogy mondjam el neki, amit érzek. Sose voltam normális, mindig hallgattam a kisördögökre.

- Draco! – kezdtem és mély levegőt vettem, rám emelte szürke szemeit. Annyira fiatalnak, és elesettnek tűnt az én ágyamban, az én pólómba.

- Igen Nic? –kérdezte.

- Tudod én… - közelebb húzódtam hozzá, tarkójára csúsztattam a kezem, tudtam, nem lenne elég, ha csak kimondanám… éreztetnem kell, amit érzek, különben jó pár óra magyarázkodás követi a vallomást.

- Szeretlek! – suttogtam gyengéden, majd közelebb húztam magamhoz, és ajkaimat vékony ajkához érintettem. Hatalmas csodálkozásomra, nem lökött el azonnal magától…