- Várjál Nicolas! Előbb ezt idd meg, aztán összefüggően próbáld elmondani. – nyújtott felém Remus egy pohár vizet. Nem emlékszem honnan, talán a semmiből varázsolta elő. Abbahagytam a csuklást, már nem is hüppögtem. Teljesen üresnek éreztem magam.

- Szóval megérkeztél Dracóhoz. Eddig értem de mi történt aztán? – kérdezte Tonks, még mindig az ágyamon ülve. Aggódva nézett rám. Én halványan elmosolyodtam, aztán Lupinra néztem. A boszorkány, mintha kitalálta volna amire gondolok, jelezte a varázslónak, hogy menjen ki. Ő megvonta a vállát, keze már a kilincsen volt, mikor utána szóltam, hogy maradjon.

- Biztos vagy ebben Nicolas? Engem nem zavar, ha…

- Tonksban bízok, ő pedig bízik benned. – vontam meg a vállam. Remus elmosolyodott, elhúzta az íróasztaltól a széket, és leült az ágy mellé. Sóhajtva kezdtem bele.

- Igen megérkeztem. A fejemhez vágta, hogy egy hazug vagyok, mert hogy igazándiból tudok hoppanálni, és, hogy mindenben hazudtam. Pedig a felét se tudja. – Letettem az éjjeliszekrényre a poharat, és idegesen túrtam bele a hajamba.  – Aztán, aztán nem tudtam, hogy mit tegyek. Valljak színt, vagy hazudjak még nagyobbat? És akkor jutott eszembe a jó zsaru, rossz zsaru trükk. Három napig jó voltam, most gondoltam rossz leszek, és ráijesztek – vontam meg a vállam. – Belátom hülye ötlet volt.

- Te jó ég Nic, mit tettél? – kérdezte Tonks, Lupin összehúzott szemöldökkel, nézett minket. Nem értette pontosan a helyzetet.

- Csak fölényesen és cinikusan viselkedtem, aztán meg… – belepirultam az emlékbe, ahogy ott fekszik alattam kiszolgáltatottan.

- Mit csináltál még? – a boszorkány hangja egyre türelmetlenebbé vált.

- Tudod szokott lenni, az a filmes dolog, ahogy nekilöki a másikat a falnak, és csúnya szemeket mereszt a másikra, és gonosz dolgokat mond. Hát én lelöktem az ágyára, és lefogtam a kezét, és csúnyán néztem, és gonosz dolgokat mondtam, miközben ott feküdt alattam... – a végén már csak motyogtam, de Tonks szeme egyre kerekebb lett, bizonyítékul szolgálva arra, hogy minden szót jól értett.

- Te kölyök, azt hiszed ezek után még bármit, akar majd tőled?!

- Mármint, hogy akar tőle majd valamit? – kérdezte Remus. Kicsit magas volt a hangja. Bármennyire szörnyű helyzet volt, elnevettem magam.

- Lélegezz kettő mélyet. Meleg vagyok. Még élsz? – Óvatosan bólintott. - Beleszerettem Dracóba! Még mindig élsz? – Nagyon lassan de bólintott. Ez az apró közjáték oldotta a helyzet feszültségét. Tonks is elmosolyodott, már nem nézett rám olyan mérgesen.

- Szerintem, a helyzet koránt sincs elveszve – köszörülte meg a varázsló a torkát. Én érdeklődve néztem rá. Ha bármilyen ötlete van, ami kihúz a csávából, hát örülök neki.

- Draco, sírt. Annyira megbántottam, hogy teljesen összetört… Szerintem ezt maximum időutazással lehetne rendbe hozni!

- Pedig nagyon nem! Azt mondod teljesen összetört? Egy Malfoy? Szerintem ez lehetetlen… ő az a fajta, akit nem lehet mással csak kalapáccsal megpuhítani. Talán ezután könnyebben formázhatod. Most már, szeretettel s tudnád alakítani őt! – Egy szuszra mondta el. Férfit ennyire hamar túl lenni egy ilyen megrázkódtatáson, még nem láttam. Piros pont neki, is vállon veregetés.

- Ez nem is annyira hülyeség, bár tudod mikor lett volna esélye bármelyik fiúnak nálam, egy ilyen után…- mondta a boszorkány elgondolkozva.

- De Draco fiú, és nem lány! – világított rá a dolgokra helyesen Lupin. Én csendesen néztem a pár vitáját, miközben mosolyogtam a kedvességükön, hogy ennyire törődnek velem, hogy ennyire törődnek velünk. Amíg ők vitáztak, én magamban már azt is eldöntöttem, mihez kezdek.

Vagy egy óra eltelt, mire ki tudtam őket tessékelni a szobámból. Egyedül akartam maradni, hogy végre először életemben jól átgondoljak valamit. Nagyon fontos volt minden mondat, minden mozdulat, mert ez volt az utolsó esélyem. Már csak egy napom volt a fogadás végéig, És nem utolsó sorban, ha ezt elhibáztam volna, biztos, hogy Draco többé nem áll velem szóba. Dudorászva válogattam a családi képek közül. Egy, ami nem sokkal a születésem után készült, egy nem túl régi. Egy Bill és Fleur… istenem hányszor próbáltam Fleurt elzavarni erről a képről. Most nem szeretném. Annyira aranyosak együtt. A gyönyörű Bill, és a gyönyörű Fleur. Mesés párosítás. És persze egy esküvői kép.  Ők így is boldogok, de direkt olyat kerestem, ahol nagyon jól látszanak Bill hegei. Mikor ezt a négy képet megtaláltam, betettem egy borítékba, és kiraktam őket az asztalomra. Csak arra vártak, hogy másnap magammal vigyem őket, mikor utolsó látogatásom teszem a Malfoy kúriában.

A nap hátralévő része, csendes magányban telt. Lementem ugyan vacsorázni, de pár falat után elnézést kértem és inkább felmentem a szobámba. Később hallottam, hogy valaki kopog az ajtómon, majd halkan belép. Csukott szemmel, mélyeket lélegezve színteltem, hogy alszom. Egy puha kéz megsimította a hajam, majd kiment. Mikor már az ajtóban volt, kinyitottam a szemem, s láttam a hosszú vörös üstököt. Elmosolyodtam a látványon. Bármi is történt köztünk, még mindig nagyon jó barátok voltunk. Egy percre átfutott az agyamon, hogy hát még milyen jó szeretők lennénk, de hamar elhessegettem a képet. Az elkövetkező napon gondolkoztam, végül csendesen álomba sírtam magam, reménykedve abban, hogy Remusnak és nem Tonksnak van igaza.

Hatalmasat sóhajtva tértem vissza a szokásos látogatásból. Jó szokásomhoz híven téptem fel az ajtóm, és nyargaltam le a lépcsőkön. Tonks a konyhában ült, Mrs. Weasley, és anyám társaságában. Nem akartam bemenni, így távolról tátogtam neki, hogy mentse ki magát, és jöjjön utánam a kertbe.

- Na, hogy ment? – kérdezte érdeklődve.

- Azt hiszem jól, bár… - „Esetleg, megint mássz rám, és viselkedj úgy, mint tegnap hátha attól jobb lesz!” Jutott eszembe Draco szikrázó tekintete, éles hangja, ahogy dühödten fordult felém. Megráztam a fejem, nem ezt akartam látni.  Nagyot nyeltem, és próbáltam Tonksra mosolyogni.

- Bár? – vonta föl a szemöldökét.

- Nem érdekes. Vittem magammal képeket, azokat mutogattam meg neki. És meghívtam holnap ebédre. Jöjjetek páran a rendtől is. Azt szeretném, ha minél többen lennénk. Had érje elsőre egy kis sokkhatás. – mosolyodtam el gonoszkodva, ő megcsípte a karom.

- Okoztál már neki elég fejfájást! Szegény fiú.

- Majd a holnapi nap eldönt mindet…

Mondtam elgondolkodva. Nagyon reménykedtem. Draco annyira érdeklődve nézte a képeket. Bár én nem mondtam el neki mindent. Nem szóltam arról, hogy Bill több mint az unokanővérem férje, és hogy az apám arcán a heg, az ő apjától származik. Azt hiszem mindez nem is fontos. Az előbbit, én nem akartam, hogy megtudja, az utóbbi meg neki volt jobb nem tudni. Csak utólag gondolkoztam el azon, nem lett volna jobb, ha mindent elmondok neki, ha viszek más képeket is. (Mondjuk azt, amin Bill, és én vagyunk. Ugyan az egy baráti átölelős képnek készült, képmásaink mégse tesznek mást, mint csókolóznak. Néha irigylem őket.) De annak, a hatodik napnak, nagyon bizakodva vágtam neki. Kár, hogy nem minden úgy sikerült, ahogy elterveztem.