Vegyes érzésekkel mentem lefelé a lépcsőn. Tudtam, hogy a tegnapi napról se tartottam beszámolót a Weasley családnak, így most az első dolguk lesz engem faggatni. Nem voltam túl boldog ettől a gondolattól. Leginkább arra vágytam, hogy egy jó forró fürdőt vegyek, miközben arról ábrándozom, hogy megmondtam Dracónak, hogy mit érzek, ő pedig boldog mosollyal az arcán a karomba omlott, és… és akkor felébrednék, hogy bilibe lóg a kezem, mint ahogy felriadtam arra is, hogy véget ért a lépcsősor, én pedig egy lépésre vagyok a konyhától. Két mélyet lélegeztem, és közben arra gondoltam, mit fogok nekik mondani.

Beléptem az apró helységbe. Mr. Weasley, éppen anyámnak és Fleurnak tartott kiselőadást arról, hogy mennyire fontosak is a mugli dolgok, és, hogy nézzék csak itt ez a kis valami, amiről ugyan éppen nem tudta volna megmondani, hogy micsoda, de biztos hasznos.

Mosolyogtató jelenet volt. Édesapám mugli származású, és a mai napig sokat látogatjuk a szüleit. A nagyim mindig nagy tálca süteményt süt, ha megyünk. Olyan igazi nagymamaféle. Ugyan apa még tud használni minden mugli ketyerét, de anyám megrögzött varázslatmániája miatt én már alig-alig konyítok valamit a mugli dolgokhoz. Ezért is volt vicces, mert azon az ágon, mindenki fázik a mugli technikától. Tudnám mire ez a finnyáskodás.

Fáradtan felsóhajtott a vörös hajú varázsló, és halkan megszólalt.

- Mért nincs itt ilyenkor Gerard… - Hát igen apa mindenkinek hiányzott. Csendes nyugodt ember, nem gyűlölködik, és megbocsátó. Apropó apa…

- Mikor jönnek vissza? – kérdeztem, bekapcsolódva a beszélgetésbe, és ezzel elterelve a témát, amit anyám és Fleur mosolyogva köszöntek meg.

- Oh Nicolas, észre se vettük, hogy itt vagy! Gyere, ülj le közénk - kezdte Mr. Weasley. Én elmosolyodtam magam. Tudtam, hogy azért invitál, mert tisztában van vele, hogy én szeretem a mugli dolgokat. Olyan műkedvelő típus voltam, mint ő.

- Apa, Ron, Ginny, Harry, Hermione… mikor jönnek vissza? – ismételtem meg a kérdést, felsorolásra váltva, ha nem értette volna, hogy kikről beszélek.

- Nicolas! Nem is tudod? Gerard tegnap küldött egy baglyot, hogy még két-három hétig maradnak. Élvezik a friss levegőt, és kipihenik magukat, mielőtt… - Mrs. Weasley, megakadt a vacsora kavargatása közben. Láttam rajta, hogy remeg a keze.

Persze mindenki tisztában volt azzal, hogy a két nőt kifejezetten megviselte az egész. Anyám, még mindig nem heverte ki a 18 évvel ezelőtti harcokat. Pedig apának volt sérülése belőle. Mrs. Weasley pedig ösztönösen féltette a családját.

- De Nic, te még nem meséltél semmit. Hogy mennek a dolgok az ifjú Malfoyal? – kérdezte Bill csúfondáros mosollyal. Még mindig csúnyán nézett rám a reggeli vita miatt. Rámosolyogtam, mert eszembe jutott, a tippje. Ő közelebb húzta magához Fleurt és átölelte. Felvontam a szemöldököm, valahogy nem tudtam értelmezni a mozdulatot.

- Tényleg Nicolas, ’ogy ment? Tegnap se meséltél semmit, és ma sem. - Hallottam anyám elégedetlen hangját.

- Remekül! Még nem szóltam neki az ebédről, majd holnap, vagy holnapután… majd meglátom – ’ Attól függ, ő hogyan fogad engem.’ Gondoltam.

A vacsora jól telt. Valamilyen égi áldásnak köszönhetően nem faggattak tovább arról, hogyan is mennek a dolgok Dracóval. Miután végeztünk az evéssel, éppen osontam volna ki amikor,

- Nic, Nic, ’ova ez a sietség? – szólt unokanővérem csivitelő hangja, és rosszat sejtettem.

- Csak, gondoltam, hogy öhm. – dadogtam.

- Gondolkodd magad a mosogató elé Nic, merht ma te mosogatsz! – Bill a hátam mögött, felkacagott.

- Te meg törölgetsz. – adta ki az újabb parancsot nővérkém, és most én nevettem. Meg a helységben lévő összes többi ember.

- Na de, Fleur! Én…

- Semmi de, nyomás mosogatni – mondta még, majd kiment a konyhából, nyomában anyámmal, Mr. És Mrs. Weasleyvel. Már vettem volna elő a pálcám, amikor Mr. Weasley visszajött, és kérte a pálcánkat, majd közölte hogy a kezünkkel mosogassunk, ne pálcával. A kétkezi munka, erősíti a jellemet.

Dohogva láttunk neki. Kisvártatva Bill kezdett beszélni.

- Na, hogy viselkedett ma a kis szerelmed? – kérdezte vádlón.

- Kérlek, Bill ne beszélj róla így – mondtam halkan.

- Mért akkor, hogy beszéljek róla? – csattant fel indulatosan. – Alig látunk téged! Ha nem vele vagy, akkor Tonksal mászkálsz. Lassan már hozzánk se szólsz. – Sóhajtva néztem rá.

- Az bánt téged ennyire, hogy már nem te vagy az első helyen a szívemben? Ott van neked Fleur. – Szomorkásan elmosolyodott, majd egy lapostányért kezdett törölgetni.

- Igen, nekem ott van Fleur, őt választottam.

- Bill – tettem le a mosogatószivacsot, és megtöröltem a kezeimet egy konyharuhába. – Te akkor már régen Fleural voltál, én voltam, aki bemászott a képbe. Tudom, eleinte magamnak akartalak, de ez nem működne, nem működhet. Másodhegedűs pedig nem leszek – simítottam végig az arcán. – Kérlek Bill, értsd ezt meg!

- Megértem. – fogta meg a kezem, és belehajtotta a fejét a tenyerembe, majd lecsukta a szemét.

Szomorúan néztem végig rajta. Az egykor olyan szép arcot, kevesen láttuk még mindig gyönyörűnek. De számomra az volt. Ellágyultam, ahogy hosszú szempilláit néztem, már hajoltam volna hozzá, hogy megcsókolom vékony ajkait, mikor egy szomorú szürke szempár képe férkőzött a tudatomba. Úgy kaptam ez a kezem Bill arcáról, mintha égetne.

- Ebből, elég lesz ennyi Bill. Nem tartozom hozzád, soha nem is tartoztam, méghozzá azért nem, mert TE nem tartottál rám igényt. De valaki tart. Tudom, hogy neki kellek! – mondtam határozottan, de a hangom remegett. Megrémített az elgyengülésem.

- Honnan veszed, hogy nekem nem kellenél, hogy neki kelleni fogsz? – sziszegte a képembe. Én felvontam az egyik szemöldököm és kérdőn néztem rá.

- Bill, tőled egyetlen éjszakát kaptam, ami minden kétséget kizáróan nagyon jó éjszaka volt, de csupán annyi. Sosem fogtad meg a kezem, sosem… - Mit magyarázkodom? Ő az egész világ előtt, kedves heteroszexuális fiú, akinek felesége van. Bár rólam se tudja a nagytöbbség a valóságot, de én a látszatot örömmel, odadobná valakiért, aki szeret. Billel halálraítélt lett volna az egész, még akkor is, ha nem tagad le mindent.

- Megértettem – tette le a kezéből a törölgető rongyot. – Jó képet fogok vágni a dologhoz, kedvesen fogok rá, és rád is mosolyogni. Nem fogok az utadba állni. – remegett a keze. Annyira szerettem volna átölelni. Nekem nem megmentési komplexusom van, mint Harrynek, hanem dédelgetési. Egyszerűen ki nem állhatom, ha valaki szomorú.

- Sajnálom. – mondtam suttogva.

- Nem Nicolas, ÉN sajnálom.  – mondta még majd kisietett a konyhából. Persze rám hagyva a mosogatás és a törölgetés többi részét.

Talán, akkor fogta fel Bill igazán azt, hogy engem örökre elvesztett, és hogy ezért egy embert okolhat csupán. Önmagát. Persze ezt gondoltam akkor. Nem hittem volna, hogy valaha Bill, és az a nyüves éjszaka még gondot fog okozni. Ugye említettem már, hogy naiv vagyok?