A sétáltatás

Fütyörészve öltözködtem reggel. Sosem voltam az a sokáig szomorkodó típus, de a napfény tényleg csodákra képes! Azt sem bántam, hogy arra ébredtem, hogy bekukucskál az ablakomon. Sőt egyedül ennek az aranyló gömböcskének voltam hajlandó elnézni, azt a mérhetetlen szemtelenséget, hogy felébreszt.

Sokáig kutakodtam a szekrényben mire találtam egy zöld inget. Még anyám vette nekem valamikor nagyon régen. Emlékszem mosolyogva jött haza, hogy talált egy pont olyan színűt, mint a szemem. Én nem értékeltem túlzottan, valahogy nem foglalkoztatott, hogy milyen színű ruhát viselek. Kevés dologban voltam tipikus fiú, de ebben nagyon. És persze a színfelismerések. Most őszintén! Ugye, hogy a bézs csak kitaláció?

Hatalmas örömömre az ing még mindig tökéletesen jó volt rám. Mosolyogva bámultam a tükörképemet, majd hajtóvadászatot tartottam a hajgumim ellen. Miután a hosszas csata után győzedelmesen fogtam össze a hajamat, lementem reggelizni. Hát persze, hogy szokás szerint tömve volt a konyha. Csak Fleur, és Mr. Weasley nem volt ott.

- Na’át, Nicolas! Mennyirhe pompásan áll neked. Ugye, ’ogy megmondtam!

- Persze, anyu megmondtad – mondtam csúfondárosan, majd odamentem hozzá, és adtam egy puszit az arcára. Felvont szemöldökkel meredt rám.

- ’Át ezt meg miérht kaptam? – kérdezte végül.

- Hát nem adhatok egy csókot, az én egyetlen anyukámnak? –kérdeztem vissza ártatlan képpel.

- Biztosan randevúja lesz ma, azért öltözött így ki, és azért ilyen vidám – mosolygott rám Mrs. Weasley. – Ismerjük talán a lányt?

Bill, és én egyszerre, nyeltünk félre, és köhögve küzdöttünk a halál ilyen rémes módja ellen. A két anya szemöldök ráncolva méregetett minket. Én sűrűn elnézést kértem, majd kirohantam a konyhából. Bill pár perc múlva követett.

- Mért kezdtél fulladozni? – támadtam neki, mérgesen. Tudtam, hogy utánam fog jönni, így a lépcsőfordulóban megvártam.

- És TE mért kezdtél fulladozni? – kérdezett vissza fojtott hangon, nehogy Mrs. Weasley és az anyám meghallják.

- Nekem több okom van, mint neked – feleltem durcás kisgyerek módra.

- Hát szerintem meg ugyan annyi okunk van!

- Oh, szóval már felfrissült a memóriád? – kérdeztem vissza mérgesen.

- Megyek vissza reggelizni. Te meg menj szórakoztatni a halálfaló szerelmedet… talán meg is sétáltathatnád a parkban. – Vetette oda nekem foghegyről, majd hátat fordított, és visszament a konyhába.

Akkor jutott eszembe, hogy nem is olyan hülye ez a Bill.

Pár órával később Draco szőnyegén ücsörögve figyeltem, ahogy olvas. Teltek a percek, de nem lapozott. Nem sokkal azelőtt emlegetettem fel neki, az előző napi sírást.  Egészen kedvesen reagált, bár nem tudom mit vártam, hogy megint könnyekben tör ki, a nyakamba borul, és holtomiglan holtodiglan? Na ne.

- Jó ez neked így? – Kérdeztem szomorkása. Nem voltam boldog attól, hogy már azt is ilyen könnyen fogadja, hogy nem dühös, csak szomorú.

- Igen, nekem ez teljes mértékig megfelel.

- Mért nem csatlakozol inkább hozzánk? – Kérdezem hirtelen, de abban a percben meg is bántam. Még a pólóján keresztül is láthatóan megfeszülnek hátában az izmok. Hitetlenkedve fordult meg, és elkerekedett szemmel nézett rám.

- Nicolas, egy sötét jegy van a karomon, és ez nem jön le semmivel. Én a gonosz oldalra tartozom, nem a jók közé. Erről ne feledkezz meg! És most hagyj olvasni. – Visszafordult a könyvhöz. Azt érzem nem kéne feszegetni a kérdést, így magamban vállat vontam, és új témára tereltem a beszélgetést.

Elmesélte, hogy egy vámpíros könyvet olvas, amit egy mugli írt, valami Anne Roce vagy Rice írt. És idézett is valamit, költőien belőle. De ki figyel a lényegtelen apróságokra mikor olyan aranyosan, mozog a szája? Az egészből annyi jutott el az agyamig, hogy a könyvszereplő, jó vámpír akart lenni, Draco pedig jó akart lenni a halálfalóságban. És ezt úgy mondta, mintha neki tökéletesen megfelelne!

- Tudod, van egy aprócska, ámde nem elhanyagolható különbség, a könyvszereplő és közted. Szerintem, ő nem azért ált át a gonoszabbik oldalra, mert az apja ezt várta el tőle. Vagy tévedek? – válaszoltam neki hidegen. Mire láttam rajta, hogy eltűnődik. Persze erre nem számított. Én biztos voltam magamban, és tudtam, hogy meg fogom őt győzni az igazamról. Az idő csak részletkérdés.

- Nem számít az egész, ebben a történetben nincs szavad, és nekem sincs. Ezek az ő játszmáik, mi csak bábuk vagyunk. Te egy fehér paraszt vagy én egy fekete – mondta bánatosan, én viszont felnevettem. Úgy nézett ki, mint egy elárvult kisgyerek, én pedig csúnyán kinevettem, pedig éreztem a szavai mögött megbúvó szomorúságot.

- Minő költőiség tört föl ma belőled Draco! – szólaltam meg még mindig fuldokolva a nevetéstől.

- NIC! Én itt előadást tartok az élet szörnyűségeiről, te meg kinevetsz?

- Ne haragudj, csak tudod ez a – költői pózba vágtam magam, és szomorú arccal nekiláttam a módszeres kigúnyolásához. -, „Te egy fehér paraszt vagy, én egy fekete”. Annyira nevetséges.

- Kifelé a szobámból! – üvöltött rám mérgesen, és tudtam, hogy most tényleg túl lőttem a célon. 

- Jó, ha jössz te is – jelentettem ki.

- Nem.

- Ugyan Draco, nem jártál kinn már hosszú ideje. Ha nem lenne saját fürdőszobád, akkor egy hónapja zuhanyozni se zuhanyoztál volna? – Igen ezt végképp nem kellett volna, gyönyörű vonalú szemöldökét felhúzta, és mérgesen tekintett rám a szürke szemeivel.

- A kérdést válaszra se méltatom.

És akkor lettem biztos abban, hogy megvalósítom Bill ötletét, és kiráncigálom őt az életbe. Hosszas vitába kezdtünk, amit természetesen én nyertem meg. Hosszú ujjú, vékony fehér kezét a sajátomban tartva hoppanáltam, egy park menti kis sikátorba.

Mérgesen engedte el a kezemet.

- Mondom, várj egy percet, mert egyedül is megy!

- Gondoltam így viccesebb lesz – rántottam meg a vállam, és fohászkodtam magamban, hogy ne vegye észre, hogy az hogy már a kézfogásától is libabőrös lett a karom.

Zavaromat leplezve elnevettem magam, megfogtam a karját és ráncigáltam magammal a park felé.

Az emberek furcsán méregettek minket, miközben én hadartam neki valamit arról, hogy milyen szép az idő, és hogy örülök, hogy velem van. De igazán én se figyeltem arra, amit mondok. Csak boldog voltam, hogy velem van, hogy még nem tépte ki magát a kezemből. A kedves napsugár, olyan gyönyörűvé tette Draco arcát, amiről nem hittem volna, hogy lehetséges. Hálát adtam a hosszú évek titkolózásának, hogy meg tanultam uralkodni magamon, és az arcomon. Bár aznap pocsék volt az álcám, még egy vak is észrevette volna, mennyire boldoggá tesz már az is hogy ennyire közel lehetek hozzá. Ő nem vette észre. Elmerengve nézte a távoli horizontot.

- Hová meredt el szép szemed világa? – kérdeztem meg tőle, mikor már 10 perce nézte ugyan azt a lámpaoszlopot. Kicsit bántott, hogy nem velem törődik.

- Csak az járt a fejemben, hogy milyen szép minden, és milyen csúnya lesz ha a háború …

- Ne foglalkozz a jövővel Draco. Inkább gyere, meghívlak egy fagyira! – Próbáltam elhessegetni szokásos borús gondolatait, és már futottam is, arra várva, hogy kövessen.

Ő futott utánam, és mintha valami mosoly félét láttam volna átsuhanni, az arcán. Biztos vagyok abban, hogy ő is boldog volt.

Órákkal később, mikor külön-külön visszaérkeztünk a szobájába fáradtan nyúlt el az ágyán.

- Hát ez jó volt!

- Na ugye, hogy ugye! – mosolyodtam el, majd ijedten tekintettem az órámra. Késő volt, és nekem odahaza, az egészről még be kellett számolnom. – Azt hiszem itt az idő, hogy távozzak.

- Máris mész? – ült föl, és láttam rajta, hogy nem örül a hírnek.

- Ez az első eset, hogy nem te rúgsz ki. Most meg már marasztalnál? – Kérdeztem kihívóan, mire ő hozzám vágott egy párnát.

- Tünés!

- Oké, oké! Holnap jövök! – Intettem még, és a mosolygó arca után, az első tiszta kép a szobám volt.

Sóhajtva dőltem neki az ajtómnak.

Hogy milyen volt az a nap? Maga volt az álom. Mégis minden másodpercben attól rettegtem, nehogy rájöjjön, hogy megtudja, azt a sok apró kis gaztettet, amit már elkövettem ellene. Kezdve attól, hogy beleszerettem, addig, hogy fogadtam Billel… Fohászkodtam valami felsőbb erőhöz, hogy húzzon ki ebből a kalamajkából, méghozzá úgy, hogy Dracót ne érje újabb csalódás. Igen... És a tündérmesék még mindig léteznek.