- Nymphadora! Ideje indulni! – kopogott be az ajtón Lupin.

- Ha még egyszer így szólítasz, nem is tudom, mit teszek veled! – kiáltott neki vissza Tonks, és hallottuk, hogy a varázsló felnevet az ajtó túloldalán. Tudta, hogy jobban jár, ha nem teszi hozzá a szokásos „De hát ez a neved!” mondatot.

Összemosolyogtunk. Én boldog voltam, hogy találtam egy újdonsült bizalmast, ő őrült, hogy megbízom benne. Feltápászkodott, és kezébe vette a tálcát, ami csak félig volt üres.

- Ezért kapni fogok, Mollytól – csóválta meg a fejét. – De örülök, hogy elmondtad, és… remélem, hogy holnap sikerrel, jársz.

- Kérlek, ha lesz holnap időd, nem jönnél át? – fogtam meg a másik kezét. Hirtelen egyedül éreztem magam. Ő elmosolyodott és megszorította a kezem.

- De, mindenképpen benézek. – mondta még, majd adott egy puszit a homlokomra, és kiment a szobámból, én magamra maradtam. Már kezdtem volna belesüppedni a képzelgéseimbe, hogy, hogyan rángatom ki Dracót a szomorúságból, mikor hatalmas csattanást hallottam, majd fojtott hangú szidást. Gyorsan kinyitottam az ajtóm, hogy megnézzem mi ez a ramazuli.

Tulajdonképpen semmi furcsa nem történt, csupán Tonks szokás szerint leejtette a tálcát, a szendvicsek pedig, szanaszét gurulhattak. Mrs. Weasley (mivel szereti a boszorkányt), próbált csendesen őrjöngeni, és csak halkan átkozni magát azért, amiért Tonksot a tálca, és a szendvics közelébe engedte.

A helyzetet végül Lupin oldotta meg, aki gyorsan elnézést kért és menekülésre fogta a dolgot a boszorkánnyal karöltve. Döngve csapódott be utánuk a bejárati ajtó.

Mosolyogva húzódtam vissza szobám csendes magányába, és örültem, hogy ilyen zajos család közelében lehetek. Majd visszakuporodtam a szőnyegre, és próbáltam elemezni a helyzetet.

Örömmel konstatáltam, hogy nincs lelkiismeret furdalásom, amiért mindent elmondtam Tonksnak. Viszont rossz volt, hogy nincs körülöttem senki, hogy nem beszél senki, az meg pláne borzalmas volt, hogy ÉN nem beszélek. Nagyot sóhajtva kászálódtam fel az ágyamra, ha már így alakult – gondoltam - legalább alszom egy jót.

- Bejöhetek Nic? – Hallottam Bill hangját, az ajtó torzításában. Nyöszörögve kászálódtam le az ágyról. Hát nem éppen Billel szerettem volna beszélgetni.

- Mi van ma csúcsforgalom? – motyogtam még, majd kinyitottam az ajtót, színpadiasan meghajolva mutattam, hogy fáradjon beljebb.

Belépett, majd kérdés nélkül leült az ágyam szélére.

- Mesélj.

- Mit mesélhetnék? – ültem le a földre a lába mellé. Ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, így nem kellett ránéznem. Féltem, hogy észreveszi, hogy elárultam titkunkat. Sose tudtam, igazán jól hazudni.

- Esetleg azt, hogy az a kis ficsúr, hogyan csavarta el így a fejed.

- Te ezt nem értheted Bill, ő másmilyen, mint amilyennek ti hiszitek. – bizonygattam a szőnyeg mintájának.

- Oh, persze – horkant föl – az összes ember, aki hallotta már a Malfoy nevet félre ismeri őt, és te, aki egyszer találkoztál vele ennyire biztos vagy az érzéseidben.

- Nem vár téged Fleur valahol? – kérdeztem, hátha el tudom terelni a témát, vagy inkább kitoloncolni őt a szobámból.

- Nem, nem vár. Éppen főznek a konyhában. Az utóbbi időben egészen jól kijön anyámmal. Mire nem jó, ha megtámad egy vérfarkas – mosolyodott el gúnyosan. – De inkább azt mond, mit tett Draco, hogy így kivívta a szereteted?

- Csak nem féltékeny vagy Bill, hogy ezen túl nem utánad epekedem, hanem boldogan próbálok élni? – Egyre mérgesebb lettem a faggatózásától. Egyszerűen rosszul tűröm az ilyesmit.

- Nicolas... – szinte sóhajtva ejtette ki a nevemet – csak azt akarom, hogy boldog legyél, lehetőleg egy normális…

- Lánnyal mi? Már te is kezded? – vágtam közbe ellenségesen.

- emberrel. – fejezte be a mondatot, nem zavartatva magát. Kicsit elszégyelltem magam, hogy ellenséges szándékot feltételeztem róla. Bár nem volt hajlandó elfogadni előttem annak az éjszakának a tényét, azóta mégis, az egyik legjobb barátom volt.

- Sajnálom – mondtam bűnbánóan.

- Mért kell neked rosszat feltételezni rólam gyerek? – Összehúzott szemöldökkel, néztem föl rá. – Jól van na… de visszatérve Dracóra. Ő nem normális emberi lény, hanem egy ostoba gyerek, aki nem mellesleg szólva halálfaló. Olyannak láthatod őt, mint egy kölyök oroszlán. Lehet hogy édes aranyos, az aranyszínű bundájával, de nagyon élesek ám a körmei, a fogai. És úgy bánt meg vele, hogy észre sem veszi.

- Hát ez az! – csaptam le a hasonlatára. – Draco nem akarna ártani, se neked, se nekem, se senkinek. Nem tud a karmairól.

- Nicolas, egy Malfoy már a születése előtt tud a karmairól! Csak azt nem látja mekkorát, karmol vele. Bajt hozhat rád…- magyarázta, mintha óvodás lennék.

- És mégis hogyan? – kérdeztem gúnyosan.

- Fogadjunk, hogy nem azzal indítottál, hogy az apád nem varázsló családból származik! – vágta rá, mintha csak tudta volna, hogy meg fogom kérdezni.

Szomorúan hajtottam le a fejem, mire ő kedveskedően megsimította a hajam. Akaratomon kívül, megborzongtam az érintéstől. Valami az ő agyán is átfuthatott, mert villámsebességgel vette le a kezét a fejemről. Bántott a mozdulat hirtelensége. De úgy döntöttem nem hangoztatom. Inkább csak megköszörültem a torkom.

- Szóval szerinted őt ez zavarná?

- Nic, nem lehetsz ennyire naiv. Nem mindenki olyan, mint te. Ő Draco Malfoy, Lucius Malfoy fiacskája. Talán a heg édesapád arcán nem elég emlék attól az alaktól? – sütött a felháborodottság a hangjából.

- De nekem sikerülhet! – fordultam szembe Billel. – Ha valakinek sikerülhet őt átcsábítani a mi oldalunkra, az én leszek.

Felvonta a szemöldökét, és halványan elpirult. Az arcára volt írva, hogy szerinte mégis mivel akarom átcsábítani…

- Fuj Bill! – feleltem felháborodottan.

- Bocsánat. – mondta, majd egy ideig csöndben nézelődött, mintha töprengene valamin. – Én nem hiszek abban, hogy sikerülhet – kezdte el vontatottan, egy idő után –, de hajlandó vagyok veled fogadni.

- Fogadni? Bill, egy emberi életről, egy sorsról van szó! Mi lenne a tét?

Halkan felnevetett.

- Rád bízom. Holnaptól kezdve, az ötödik napon, ha Draco eljön ide ebédelni, akkor én megteszek bármit, amit te kérsz. Ha nem jön, te teszel meg bármit, amit én kérek. – felelte magabiztosan. – Rendben?

Kicsit elbizonytalanodtam. Persze csábító az ajánlat, bármit megtesz, amit kérek… Fogalmam se volt hol van benne a csapda.

- Legyen. – mondtam határozottan, és felé nyújtottam a kezemet. – Kezet rá!

- Kezet rá! - válaszolt mosolyogva. Majd feltápászkodott az ágyamról, és elindult az ajtó felé. Már csukta volna be az ajtót, amikor még visszanézet.

- Ja majdnem elfelejtettem… a többieknek te mondod el, hogy itt fog ebédelni!

Majd gyorsan behúzta maga mögött az ajtót, nagy szerencséjére, mert utána vágtam az egyik párnát az ágyamról. Sosem tudott Bill tisztességesen játszani… Én meg már megint törhettem a fejemet, hogy ezt mégis hogyan adom be anyámnak?