- KHM! Bejöttem! – Köszörültem meg hangosan a torkom, mikor már két perce álltam az ajtóban, de anyám még mindig síri hangon ecsetelte, hogy egy szem fia, akit úgy szeret, teljesen bolond, és kiszámíthatatlan. Reggel még lehangolt, és az élő fába is beleköt, ám délután már ragyog, és azt sem veszi észre, hogy a haja, amire olyan kényes teljesen össze van kócolódva, és különben is a…

- O', kisfiam, észrhe se vettem ’ogy itt vagy! – mondta sajnálkozó hangon. A többiek próbálták leplezni a nevetésüket. Ki a kávéba bámult, ki köhögést színlelt, mert persze anyámon kívül, mindenki minimum másfél perce tudta, hogy ott állok.

- Hajlandó vagy végre mesélni Nicolas? – kérdezte Mrs. Weasley. Nagyot sóhajtottam, és lerogytam az egyik még szabadon lévő székre, Tonks mellé.

- Ha én is kapok egy kávét, még azt is elmesélem, ami meg sem történt! – Vagy nem… tettem még hozzá magamban.

Mrs. Weasley intett a pálcájával, mire elém repült egy bögre, teli friss még gőzölgő kávéval. Belekortyoltam, és azonnal elkezdtem fintorogni.

- Cukor nincs? – kérdeztem.

- Kisfiam, jó lenne ’a nem feszítenéd tovább a ’úrht! ’A cukorh kell, felálsz és teszel bele magadnak! – mondta anyám mérgesen. Én fancsalian elhúztam a szám, és már éppen keltem volna föl, mikor Tonks, odahívta nekem a cukrot, és beleöntötte az ölembe.

- Sajnálom Nicolas. Annyira ügyetlen vagyok! – mondta bűnbánóan. Mrs. Weasley sóhajtott egyet, majd visszavarázsolta a cukortartóba a cukrot.

- Hát nem hittem volna, hogy egy kis cukrot ilyen nehéz megszerezni – nevettem fel.

Csak Lupin mosolyodott el. Nyúzottnak tűnt, a szokásos kopott talárjában. Nem is csoda, nemrég volt holdtölte.

- Na mesélsz márh végrhe, vagy megvárhod, amíg bele’alok a kíváncsiságba? – kérdezte anyám türelmetlenül.

Már nem nevettem, de halvány mosolyt csalt arcomra erős francia kiejtése. Anyám, már nem olyan szép, mint régen, apáért és értem való aggódás, mély ráncokat vont az arcára, de haja még mindig hosszú és dús. És persze, ugyan olyan ezüstösen dereng, mint Fleuré.

- Szóval, ahogy megbeszéltük, oda hoppanáltam, és úgy tettem, mintha véletlenül keveredtem volna a szobájába. Nem hittem, hogy ilyen könnyen elhiszi majd ezt a hülye mesét –szünetet tartottam, amíg belekortyoltam a kávéba -, aztán beszélgettünk. Az a gyanúm, hogy ő sem élvezi ezt a helyzetet. Látszik rajta, hogy utálja magát. Fel alá járkál a szobájában, és hosszú ujjú pulóvert visel, hogy ne kelljen látnia a sötét jegyet, pedig kint tombol a legnagyobb nyári hőség! – hadartam el egy szuszra.

- Ahogy sejtettem – szólalt meg halkan Lupin. – Akarata ellenére keveredett ebbe.

- Olyan nincs, hogy akarata ellenére! Nem tartott senki pálcát a fejéhez, hogy ezt tegye! – válaszolt Mrs. Weasley ingerülten. Még mindig haragudott a fia sérülései, és Dumbledore miatt.

- Ugyan Molly, Draco csak egy fiú, még csak annyi idős, mint Ron. – mondta nyugtatóan Tonks.

- Hát éppen erről van szó! Az én fiaim sose keveredtek a rossz oldalra!

- Azért mert Ön és Mr. Weasley jó példával jártak előttük, de Dracónak nem volt senki, akiben bízhatott volna – mondtam csöndesen. Csak akkor vettem észre mennyi szomorúság lehetett a hangomban mikor felnéztem, és a többiek arcán értetlen döbbenetet láttam.

Gyorsan megittam a kávémat, elnézést kértem és felrohantam a szobámba.

Zihálva érkeztem meg a helységbe, ami eredetileg Fred és George lakosztálya volt, de most én éltem benne. Kicsit csalódott voltam. Bill se hallgatott igazán végig, pedig én annyi mindent akartam neki mesélni! Hogy milyen sápadt Draco, és mennyire elgyötörtnek tűnik, hogy majd meg öl érte az aggodalom, hogy a végén belefullad abba a nyavalyás önsajnálatba, amiben most csak úgy dagonyázik.

Leültem a szoba közepén a kék rongyszőnyegre, és körbenéztem. Még mindig teli volt az ikrek dobozaival, de volt pár dolog, ami az enyém volt. Anyu, és apu esküvői képe, egy családi puszilkodós kép két drága unkatestvéremmel. Én állok középen, és a két lány a két oldalamon, mosolyogva hozzám bújva. Úgy nőttünk föl, mintha testvérek lettünk volna. Bármennyit zsörtölődik velem az a nőszemély, tudom, hogy nagyon szeret. Én voltam az első, akinek bemutatta Billt. Hát igen mindenki hibázik néha. Jobb is, hogy van, amiről ő nem tud. Nagyot sóhajtva döntöttem fejem a felhúzott térdemre.

- Bejöhetek? – kopogott valaki az ajtón.

- Persze! – feleltem nem túl lelkesen.

A rózsaszín hajú, Tonks lépett be, kezében egy tálca szendviccsel. Meglepődtem, hogy rábízták.

- Fém, nem tudom eltörni – nevetett rám, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.

- Én, nem úgy... – próbáltam magyarázkodni.

- Ugyan, hagyd csak – legyintett. – Megértem. De ezt itt – mutatott a tálcára-, Molly küldi neked. Azt kérte, addig ne menjek el, amíg nem etted meg mindet.

Végignéztem a tálcán. Annyi apró, gusztusos szendvics volt rajta, hogy majdnem leköszönt a tálcáról. Ha öt évig kellett volna ott ülnöm, akkor se fogyott volna el. Elkeseredetten felnyögtem, mire ő elnevette magát, és letelepedett mellém.

- De esetleg segíthetek neked, hogy gyorsabban elfogyjon – mondta, és beleharapott az egyik tonhalas szendvicsbe. – Bíztam Mollyban, hogy jó lesz. És most mesélj Nicolas, miért rohantál úgy fel? Talán félsz tőlünk?

- Én nem félek tőletek, csak… nem volt több mondandóm – mondtam két falat között.

- Ennyire megkedvelted Malfoyt?

Köhögni kezdtem, mert meglepődésemben félrenyeltem a falatot. Nem értettem, honnan ilyen biztos magában, ez az esetlen mindent összetörő nő.

- Hé! Meg ne fulladj itt nekem! – veregetett hátba.

- Én... – kezdtem bele, de nem találtam a hangom, négy-öt krákogás után végre normálisan meg tudtam szólalni. – Én nem kedveltem meg, csak sajnálom szegény fiút.

- Értem Nicolas, ha nem akarod, nem kell elmondani. Csak azt szerettem volna, ha tudod, hogy nem Bill az egyetlen, akiben megbízhatsz.

- Talán, mondott neked valamit Bill? – kérdeztem remegve. Nem akartam, hogy bárki tudomást szerezzen róla, és egészen tisztességtelennek éreztem volna, ha Bill elmeséli bárkinek.

- Csak azt tudom, hogy legtöbbször vidám vagy, és nevetsz, mégis egyedül Billben bízol meg – vonta meg a vállát közönyösen. – Ma is hozzá rohantál mesélni, pedig Sophie halálra aggódta magát érted!

- Anya mindig túl sokat aggodalmaskodik! És azért Billel akartam beszélni, mert…

- Mert? – vonta föl a boszorkány a szemöldökét. – Mondj egy jó indokot Nicolas.

Zavartan bámultam magam elé, nem mondhattam el neki az igazat, akkor meg minek beszéljek?

- Tényleg nem kell semmit mondanod – mondta elnézően. – De Billel furcsán viselkedtek, és ez Fleurnak és Mollynak is szemet fog szúrni!

- Ugyan. Fleur az első perctől kezdve nem veszi észre, hogy… - megakadtam. Akaratomon kívül, első felfortyanásomban, elárultam valamit, amit nem lett volna szabad. Elpirultam, Tonks pedig bátorítóan rátette a kezét a vállamra.

- Mit nem vesz észre? – kérdezte halkan.

Nagy levegőt vettem. Ugyan előbb még rettegtem, hogy Bill mesélt rólunk, de akkor már én készültem árulásra. Nem tudtam mit tenni. Tonks annyira meggyőzőnek tűnt, én pedig nagyon untam már, hogy senkinek se mondhatom el.

- Nem sokkal az után, hogy Fleur bemutatta nekem Billt, összetalálkoztunk egy kocsmában. Ő már rendesen felöntött a garatra. Amikor megláttam - méláztam el -, hiszen tudod mennyire szépfiú volt a baleset előtt. Én… Nem, tudod ezt talán, mégse kéne elmesélnem, ha Bill megtudja, megátkoz. – fejeztem be zavarodottan a mondatot.

- A szüleid tudják? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában, én pedig elnevettem magam.

- Hogy tudják-e Billt, vagy azt, hogy a fiúkhoz vonzódom? – tovább kuncogtam. – Nem egyiket se tudják. Az előbbit senki se tudja, Billen, rajtad és rajtam kívül. Az utóbbit meg, csak néhány beavatott – kacsintottam rá.

- És mi volt aznap este? – Húzódott közelebb hozzám. Megint sóhajtottam, de tényleg úgy éreztem, hogy bízhatok benne!

- Szóval sokat ivott, és aznap pont veszekedett a nővérkémmel. Sokat beszélgettünk, majd felhívott magához a lakásába. Először nem akartam menni de, jaj mit magyarázzam. Döglesztő volt. Szóval, nála tovább iszogattunk, és valahogy a hálószobában kötöttünk ki. Kettőnk közül én voltam a tapasztaltabb. Gyönyörű éjszaka volt… Nekem. Ugyanis másnap reggel mikor felébredtünk, és én megcsókoltam, egy hatalmasat ugrással vetődött ki az ágyból, és dadogott valamit arról, hogy részeg volt, és jaj mit tett, majd eltűnt a fürdőszobájában. – Abbahagytam az elbeszélést, és megvontam a vállam. Ha csak két nappal ezelőtt kérdezi, talán még el is sírom magam, de az a nap fordulópont volt!

- És utána mit tettél? – érdeklődött Tonks izgatottan, miközben egy újabb tonhalas szendvicset majszolt. Rá mosolyogtam.

- Én felöltöztem, és eljöttem onnan. Nem vártam meg, amíg kijön. Volt utána néhány kínos beszélgetés, miszerint ez neki semmit se jelentett, és biztos csak azért volt, mert olyan szép hosszú hajam van, mint egy lánynak, már ha történt valami, mert szerinte nem történt. Mérgemben levágattam a hajamból – nevettem fel.

- Azért ezt nem hittem volna Billről! – jegyzete meg halkan a boszorkány.

Úgy csacsogtunk ott, mint két barátnő. Teljesen nevetséges és abszurd volt a helyzet, alig egy hónapja ismertem őt, és csak futólag találkoztunk.

- Mit nem hittél volna, hogy lefekszik egy fiúval, vagy hogy utána letagadja? – kérdeztem széles vigyor kíséretében, mire ő fülig pirult.

- Nicolas! Azt hogy letagadja! Bill olyan egyenes jellemnek tűnik.

- Az is – sóhajtottam fel. – De ez már a múlt! – nyújtózkodtam egy nagyot. – Ma új időszámítás kezdődött az életemben.

- Draco miatt?

- Igen miatta. És ezért futottam Billhez mesélni. Bár, megjegyzem, nem volt túl boldog – tettem hozzá fancsali képpel.

- Nicolas tu…

- Nic! Hívj Nicnek, a barátaim mind így hívnak.

- Nic, tudod ez biztosan furcsa neki. Meg mindenkinknek az lesz – sóhajtott. – Mi a célod? Mit fogsz kezdeni Mafoyal?

- Elérem, hogy boldog legyen! – feleltem egyszerűen.

- És ez ennyire egyszerű szerinted? – kérdezte kétkedően.

- Nekem igen. – Vontam meg a vállam.